Első pillantásra nehéz belekötni. A Kossuth utca széles, rendezett, tiszta. Kávézók, üzletek, teraszok sorakoznak mellette, a belváros egyik legforgalmasabb gyalogos útvonala. Mégis van egy furcsa érzése az embernek. Megérkezik, végigsétál rajta, aztán már megy is tovább. Mintha maga az utca sem akarná maradásra bírni.
Pedig egy sétálóutca nem egyszerűen autómentes út. A neve is elárulja, mire való. Sétálni rajta. Nézelődni, beszélgetni, megállni egy kirakat előtt, leülni egy kávéra, találkozni valakivel. Egy jó sétálóutca nemcsak összeköt két pontot, hanem önmagában is úti cél. Ehhez azonban nem elég a díszburkolat.
A nyári hőségben ez a hosszú burkolt sáv gyorsan felmelegszik. Bár ma is vannak fák és teraszok, az utca még mindig inkább folyosóként működik, mint valódi városi promenádként. A látványterven ezért nem egyszerűen több növényt ültettünk. Megpróbáltuk úgy átalakítani a teret, hogy az embereknek kedvük legyen lelassítani.
A fasor folytonosabb lett, a burkolatot nagyobb zöldfelületek törték meg, megjelent egy sekély vízjáték, amely egyszerre hűti a levegőt és életet visz a térbe. A padok nem elszigetelten állnak, hanem a növényzethez kapcsolódnak. A vendéglátóteraszok sem különálló szigetek, hanem a közterület természetes folytatásai.
A különbség talán nem is a fákban vagy a virágokban van. Hanem abban, hogy a tér szerepe megváltozik.
Most elsősorban átvezet valahová. A látványterven viszont már önmagáért is érdemes végigsétálni rajta. Egy édesanya leülhet a gyerekével a víz mellé, két barát beszélgethet egy padon, valaki elolvashat néhány oldalt egy könyvből, miközben körülötte zajlik a város.
Egy ilyen utca nemcsak szebb lenne. Hűvösebb is. Élhetőbb is. És valószínűleg a környező üzleteknek, kávézóknak is több vendéget hozna, hiszen ahol az emberek szívesen időznek, ott többet is költenek. A jó közterek gazdasági értéket is teremtenek.
Az Újragondolva sorozat továbbra sem kész terveket mutat be. Nem azt állítjuk, hogy pontosan így kellene átépíteni ezt a sétányt. Inkább egy gondolatkísérletre hívjuk az olvasót.
Mi lenne, ha a város köztereit nem elsősorban burkolatokban és négyzetméterekben mérnénk, hanem abban, mennyi időt töltenek rajtuk az emberek?
Mert egy jó sétálóutca végén nem az a legfontosabb kérdés, milyen gyorsan értünk át rajta. Hanem az, hogy volt‑e kedvünk egy kicsit maradni.
