Tihanyról elsőként alighanem az apátság két tornya jut eszünkbe. Pedig a félsziget másik oldalán, az Óvár keleti lejtőjén egy jóval rejtettebb emléke maradt fenn a középkornak.
Az erdőben vezető ösvény egyszer csak magas bazalttufa falhoz ér. A sziklába emberkéz vájta üregek nyílnak: ezek a tihanyi barátlakások. Ma már csak három cellacsoport látható. Valaha összesen 17 üreget tartottak számon a sziklafalban.
Szerzetesek érkeztek keletről
A történet csaknem ezer évvel ezelőttre vezet vissza. I. András király 1055-ben alapította meg a tihanyi bencés apátságot. A király hosszú éveket töltött száműzetésben keleten, majd a Kijevi Ruszban, és Anasztáziát, I. Jaroszláv kijevi nagyfejedelem lányát vette feleségül.
A tihanyi hagyomány szerint Anasztáziával bizánci rítusú szerzetesek is érkeztek Magyarországra. Egy csoportjuk Tihanyban telepedett meg. A település történeti összefoglalója szerint ez magyarázza a félszigeten kialakított, keleti keresztény hagyományt követő sziklába vájt remetetelepet.
Miközben tehát a félsziget magaslatán a bencések monostora állt, néhány kilométerrel távolabb egészen más szerzetesi élet folyt.
Cellák, kápolna és ebédlő a sziklafalban
A barátlakások nem egyszerű barlangok. A szerzetesek a puhább vulkáni kőzetbe vájták ki lakócelláikat, kápolnájukat és közös étkezőhelyüket. A telep úgynevezett laura-rendszerben működött: a remeték külön cellákban éltek, miközben bizonyos tereket közösen használtak.
A tihanyi remetetelepet a XI–XIV. század közé datálják. Különlegességét az adja, hogy a település hivatalos ismertetése szerint ez a Kárpát-medence, sőt Közép-Európa egyetlen viszonylag épségben fennmaradt ilyen remetetelepe.
A hely kiválasztása sem lehetett véletlen. A sziklafal elzárta őket a külvilágtól, alattuk pedig ott volt a Balaton. És volt a közelben valami, ami nélkül tartósan nem lehetett volna itt élni: víz.
Az Orosz-kút
A barátlakások közelében fakad a Tihanyi-félsziget egyetlen rétegforrása. Ma leginkább Ciprián-forrásként ismerjük, régi neve azonban Orosz-kút volt. A név a hagyomány szerint éppen az itt élő keleti szerzetesek emlékét őrzi.
A forrás mellett elhaladva ma már nehéz elképzelni, milyen lehetett itt az élet kilencszáz évvel ezelőtt. Nem volt út, kikötő, nyaraló vagy szemközti balatoni fénysor. Erdő, szikla és víz vette körül a remetéket. A barlangok pedig egyszerre jelentették az otthonukat és vallási életük színterét.
A hegy azonban nem mozdulatlan
A tihanyi táj geológiai értelemben ma sem teljesen nyugodt. A Barátlakások környékén földcsuszamlások nyomai is megfigyelhetők: a vízzel átitatott homokrétegek az alattuk fekvő agyagos rétegen megcsúszhatnak. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park ismertetője külön is felhívja erre a figyelmet.
Ennek a barátlakások történetében tragikus következménye is volt. 1952-ben sziklaomlás történt. A ma látható három cellacsoport azért csak töredéke az egykori remetetelepnek, mert a többi üreget az omlás betemette. A hegy lassan visszavette azt, amit évszázadokkal korábban az ember kivájt belőle.
A tihanyi barátlakások (Fotó: Annus Gábor / Völgyhíd Online)
Csontvázak kerültek elő
A barátlakások tudományos vizsgálata azonban ezzel nem ért véget. 1984-ben régészeti és geológiai feltárást végeztek a helyszínen. A kutatás során emberi csontvázak is előkerültek. Tíz évvel később, 1994-ben a megmaradt cellák és a fölöttük magasodó sziklafal stabilizálását is elvégezték.
Így maradhatott fenn az, amit ma látunk. Nem sok: néhány sötét nyílás a sziklafalban, durván megmunkált falak, kisebb-nagyobb helyiségek. Mégis szokatlanul közvetlen kapcsolat ez a középkorral.
