Rideg, klinikailag precíz hosszú beállítások uralkodnak, A Léviták könyve iparmiliőben, kiszáradt füvek dzsungelében zajlik, félig a kontinens börtönsziget-múltjára hajazóan, Chiarellánál viszont prózaibb okokból. Itt ugyanis maga a közeg visszafojtó, elképesztően dogmatikus, nincsenek kívülről ártatlan szereplőkre rontó ördögfajzatok, nyíltan az ember válik a legnagyobb bestiává.
Belső dinamikát vizsgál a rendező, helyesebben az LMBTQ+-közösség széthúzása ugyanúgy érdekli, mint az ortodox keresztények morális leépülése. Chiarella gyerekek és szülők perspektíváit ütközteti, mer ellentmondásokra bökni (a gyengéd Naim szerelmi féltékenységből cselekszik, olyannyira, hogy gyarlósága idézi elő a teljes cselekményívet), de zokszó nélkül beleáll a változástól rettegő idősebb nemzedék tudatlanságába. Innen nézve a két tinifőhős – benne a maszkulinitást képviselő Ryannel –, plusz a háromszögviszony dögsúlyaként leírt Hunter az őket megérteni sem próbáló mikrovilágon túl önmaguk ellenségei.
Úgy fogalmaz a mű, ez a norma, bele kell szokni a posványba, nem érdemes új életet kezdeni, A Léviták könyve tehát a gondolatszabadság és az elszakadás okkult horrorba csomagolt röntgenképe, centrumában egy magára hagyott generációval, illetve queer-stigmatizációval. Felülírja a szubzsáner íratlanságait, de nem Az ördögűző vagy az Ómen vezérmotívumait követve. Chiarella már-már európai szerzői drámákat (Rekviem egy lányért, Dombokon túl, Keresztút) idéző érzékenységre voksol: az Isten háta mögött fekvő vidék ájtatosai szentül hiszik, ördögtől purgálják a fiúkat, utalva a reparatív terápiákra. De a Sátánt épp fanatizmusuk teremtik meg, azt hozzák létre, amit foggal-körömmel igyekeznek elpusztítani.
Naim és Ryan (zseniálisan működik a Joe Bird-Stacy Clausen-páros, machismo ugyanúgy tombol bennük, mint elesettség) örvén príma nevelődésregény bontakozik ki, az eleinte haverjukat gyerekesen taszigáló fiúk valóban felnőnek, önálló döntéseket kénytelenek hozni. Individuumokként helyezkednek szembe homofóbiával és intoleranciával, A Léviták könyve hipokrata lelkészfigurától bandamentalitáson át halk szavú, ugyanakkor reflektálatlan édesanyáig (Mia Wasikowska óriási meglepetés) dúcolja alá főtémáit. Rémalakja szimbolikus, a Valami követ monstrumára emlékeztető, vágyott személyek arcát felvevő spirituális lény a szisztematikus zsarnokság és az internalizált homofóbia indexe: Naimék örökké egyedül néznek szembe gondjaikkal, pláne kamaszként, igencsak érzékeny korban. Magányuk öngyűlöletbe, ordításokba, bizalmatlanságba, fizikai konfrontációkba csúszik, senkire nem támaszkodhatnak.
Lepusztult épületekben, nyugtalanító otthonokban bonyolódó, zömmel minimalistára vett sztoriját csak ritkán töri meg egy-egy lírai realista, szeretetvágyat tükröző napfénypillanat, a főduó csókja, esetleg romantikus gyönyörűségtől itatott, öncélúságot mellőző önkielégítésük. Tragédiáról mégsem szólhatunk, A Léviták könyve végül a remény csírájával kecsegtet, Naim és Ryan bajtársiasságát, őszinte románcát szem előtt tartva. Utolsó pillanataiban rémdráma helyett a főkarakterek belső-külső utazására helyeződik a fókusz, Chiarella ekkor csaknem szociodrámaként beszél jövőképhiányról és kiútkeresésről.
Gond nélkül a szülő-gyermek reláción tűnődő A Babadookkal, netán a generációs traumát vizuális allegóriává csiszoló Relikviával helyezhetjük egy súlycsoportba a kevesebb, mint 90 perces játékidőt. Zárlatában auteur-szemlélet lép frigyre ozploitation-esztétikával, A Léviták könyve derekasan helytáll fesztiválkedvencként, plusz Richard Franklin és Everett De Roche szemétmozijainak (Patrick, Vágóhíd négy keréken) 21. századi örököseként is tökéletes, várja a kultstátusz.
