R-besorolású, alacsony büdzséből gyártott testhorrort útnak indítani a James Gunn-féle DC Universe első fejezetének (Istenek és szörnyek) berkeiben, pláne a Superman/Supergirl-páros napfényes üzenetei után üdvös lépés.
Zsigerien kegyetlen túlélőhorrorja, az Eden Lake után iparossá vált James Watkins jórészt kerüli a szuperhőskliséket, a kultikus Batman-ellenfél második inkarnációjának eredetsztorija nyomatékosan morális leépülésről, identitásválságról, a hollywoodi szépségkultusz mögött lappangó romlásról szól. Főleg az Agyagpofa egyenetlen ritmusa tehet arról, hogy remekmű helyett csupán rétegínyencség születik: bosszútragédiaként még nem gyűri alá maga alá a hol rohanó, hol ráérős tempó, tragikus románcot örökítő, pláne az utolsó harmadra sietve ráaggatott melodrámaként viszont kevésbé hatol a bőr alá.
Inspirációs forrásai közül a Batman: A rajzfilmsorozat egyik legendás része (Feat of Clay) szerepel kiemelt pozícióban, netán A légy is beugorhat Cronenbergtől, de a cselekmény leginkább a Raimi-féle Darkmannel mutat rokonságot, természetesen a külsőleg-belsőleg rémalakká degradált címszereplő révén. Watkins és írói végig a nehéz sorból felkapaszkodott, álomgyári üdvöskévé lett Matt Hagen leszállóágára koncentrálnak, az Agyagpofa emellett olyan kortárs forró pontok elé helyez torztükröt, mint a cancel culture, a patologikus rajongás, esetleg a női doktorfőszereplő karakterében felvillantott, Elizabeth Holmeshoz köthető Theranos-vérbotrány.
Ponyvabeütését, B-mozis gyökereit nem is szeretné tagadni, e rendhagyó antihőssztori vállalhatóan egyensúlyoz árnyalt karaktertanulmány és nyílegyenes szörnyfilmdramaturgia között. Képi megoldásai gyakran hajaznak egy-egy olvasmányos képregényfüzetre, Watkins ujjgyakorlata bizonyos pillanataiban mintha Jim Starlin (Halál a családban) és J.M. DeMatteis (Józan ésszel) denevér-hozzájárulásait idézné, miközben az itteni, újra realisztikusra formált Gotham Cityben nyoma sincs a hősnek, leginkább underdogoknak, bűnözőknek, áldozatoknak, félreértetteknek jut hely. Olykor a generikus történet is mélyebb rétegekkel rendelkezik, például A keresztapa II. rész sokszor hivatkozott fordulópontját („Megszakad a szívem!”) újrajátszó árulásszálban. Fekete humora – mely talán épp Raimi védjegyszerű cinizmusa előtt hajt fejet – viszont ügyetlenül hajlik burleszkbe, az Agyagpofához drámai tónus illik.
Tom Rhys Harries alakításával nincs komolyabb probléma, a viszonylag ismeretlen walesi színész üzembiztosan hozza a rá osztott szerepet, nem avatunk személyében új Reeve-et, Jackmant, Bale-t, Downey Jr.-t, Reynoldst. Gyalázatosan és átütően sem játszik, betonközepes teljesítménye összhangban áll a biztos kezű, inkább a forgatókönyvre hagyatkozó direktoréval. Ugyancsak príma ötlet, hogy a főalak lövöldözésbe, alakváltásba, fulladásba, hemoglobinözönbe torkolló revansmenete határozott ponttal zárul a második felvonásban, pontosan ezért kár, hogy a lényeg, jelesül a dühtől fűtött, tekintetét, viselkedését is folyamatosan cserélő, erkölcsi kétértelműségekkel vert Hagen belső, fináléra időzített széthullása már-már a semmiből jön és nagyrészt kifejtetlen.
Noha a zárókép óriási emocionális lórúgás, az örökké agyagbestiává mutálódott, csatornában hajléktalanként tengődő lény beemelése pedig a puristákat is örömmel tölti el, az Agyagpofa pszichohorrorként nem olyan emlékezetes, mint hagyományos bosszúfilmként. Szikár („mean and lean”), tinikre, gyerekekre kalibrált blockbuster-vívmányokról lemondó zsánermozi mindössze 108 percben. Írhatnánk, hogy jobb efféle önálló rémfilmekért fizetni, mint a Marvel vagy DC-gigacégek 3 órás, egyre inkább végtelenbe tartó univerzum- és dollárépítéséhez asszisztálni. De csiszolódjon önmagában pofás, bűnös élvezetté e mű, végül hasonlóan a jelzett vállalatpolitika ezredik, idővel jellegtelenné kopó fogaskereként bővíti a portfóliót, egészen konkrétan az HBO Maxen futó csapat-rajzszéria, a Különc Kommandó előzményeként szolgál.
A film 2026. október 22-től a mozik műsorán:
