A temetőben olykor egészen hétköznapi dolgok jutnak eszünkbe. Hogy a nagyapa milyen komótosan vágta a kenyeret. Hogy a nagymama sértésnek vette, ha valaki nem kért még egy tányérral. Hogy egy sokszor hallott történeten mindig ugyanott nevetett az egész család.
Néha a sír mellett is elnevetjük magunkat. Aztán körülnézünk, illik‑e. Pedig miért ne illene? Akit szerettünk, azzal nevettünk is. Ha csak a halálára emlékezünk, éppen az vész el belőle, amiért annyira hiányzik.
Furcsa munkát végez az idő. Egy-egy mozdulat élesen megmarad, miközben egész évtizedek története tűnik el. Tudjuk, melyik volt apánk kedvenc bögréje, de nem tudjuk, miről álmodott húszévesen. Ismerjük anyánk receptjeit, de arról talán sohasem kérdeztük, mit szeretett volna kezdeni az életével, mielőtt megszülettünk.
Sokáig természetesnek vesszük, hogy a szüleink, nagyszüleink őrzik a család emlékezetét. Elég felhívni őket: ki lakott abban a házban, hogy hívták azt a nagybácsit, miért költöztek el annak idején? Aztán egyszer a kérdés megmarad, csak már nincs kit tárcsázni.
A régi albumok ilyenkor kezdenek igazán nehezek lenni. A fényképek hátulján nincs név, mert készítőiknek eszükbe sem jutott, hogy egyszer magyarázatra szorulhat, kik állnak egymás mellett a kertben.
Idén a gyertyák és a virágok mellett erre is szánhatnánk időt. Elővenni egy albumot azzal, aki még ismeri az arcokat. Hagyni, hogy meséljen, akár elkalandozva, akár olyasmit, amit már hallottunk. És felírni a neveket a képek hátuljára.
