Neve, arca és hangja Veszprémben nem ismeretlen, bizonyosan sokunknak okozott már meghitt, fennkölt, vagy akár megható pillanatokat Battyányi-Nagy Annamária, aki a TIT Váci Mihály Irodalmi Színpad tagjaként azért dolgozik, hogy a költészet élő maradjon, és a versek ne csupán papíron őrzött sorok, hanem újra és újra átélhető, személyes találkozások legyenek.
– Ha egy ismeretlen ember megkérdezné tőled, ki vagy, mit mondanál?
– Azt, hogy versmondó, s közben egyébként közgazdász. Ez a kettőség mindig is bennem volt, tehát valószínűleg nehezen tudnám a kettőt különválasztani. Művészlélek, kicsit talán álmodozó, és kissé túl racionális.
– Közgazdászként mi a feladatod?
– Egy fuvarozó cégnél vagyok irodavezető, különféle számlázási, pénzügyi feladataim vannak. Nagyon szeretem csinálni.
– Mégis hogyan fér meg egymás mellett ez a két rendkívül eltérő világ?
– Gyerekként sokat álmodoztam arról, hogy színész leszek. Az általános iskola után jelentkeztem is drámatagozatos iskolába Budapestre, felvettek, de végül anyukámmal úgy láttuk jobbnak, ha még nem kerülök be ebbe a fajta pezsgésbe. Akkor valóban elgondolkodtam azon, vajon az én világom‑e, hogy mások bőrébe bújok; a versmondásnál mégsem egy másik karaktert kell eljátszani. Bár színjátszós voltam, igazán soha nem éreztem, hogy olyan felszabadult tudnék lenni egy színpadi szerepben, mint versmondásnál. Hozzáteszem, túlságosan vidéki, egy halkszavú lány voltam, aki nagyon szorosan össze volt fonódva az anyukájával, egyszóval nem tudtam magam elképzelni a fővárosi forgatagban. Végül Ajkára mentem, mert úgy gondoltuk, jót tenne nekem az önállósodás.
– A versekkel való viszonyod is onnan ered?
– Nem, korábbról: a Cholnoky Jenő Általános Iskolába jártam, ahol Kádár Zoltánné Jutka néni megszerettette velem a verseket. Rengeteg versenyre vitt, és noha akkor még nem jöttek a sikerek, mégis szerettem csinálni. Tudtam, hogy képes vagyok dolgozni azon, hogy jobb legyek, és szépen lassan jöttek a pozitív visszajelzések. Később Ajkára, közgazdasági szakirányba mentem, de ott is én voltam a versmondó lány. Nagyszerű tanárok oktattak, és fantasztikus színjátszókör működött. Emlékszem, meglepődtek, hogy színjátszóra jelentkeztem, hiszen közgazdászként mit keresek én ott. Egyre több verset tanultam, egyre több verset mondtam, és jók voltak a visszajelzések is.
– Úgy fogalmaztál, megszerettették veled a verseket. Hogyan?
– Tőlünk nem sematikusan kérték számon a verseket, s számomra öröm volt belegondolni abba, hogy miért írta a költő az adott művet. Szerettem verset tanulni, mindig úgy éreztem, hozzám tesz valamit, adni tud.
– Mennyire jelentettek a versek azonosulási lehetőségeket? Megtaláltad bennük saját magad?
– Abszolút megtaláltam bennük magam. Érdekes, de szinte az összes versmondó versenyen elmondták, hogy a korosztályomhoz képest túl komolyakat választok. Már hatodikos létem ellenére mély, filozofikus műveket mondtam, és ez mindig a kritika tárgya volt. De az a helyzet, hogy én tényleg úgy éreztem, hogy idősebb vagyok a társaimnál. Ha a szomorú ballada illett hozzám, akkor miért ne mondhattam volna azt?
– Szerinted mitől érezhetted azt, hogy idősebb vagy a korosztályodnál? Miért éppen te voltál az, aki a komorabb verseket mondta? Mi lehetett az a tartalom, ami másoknak korainak tűnt?
– Talán a szomorúság. Tetszett, ahogy a költő kifejezi a szenvedést, a fájdalmat, tetszett, ahogy megtanultam sírni úgy, hogy közben ne sírjak, és persze ezek át is tudtak lendíteni bizonyos nehézségeken. Sok versmondótól hallom: ha szerelmes, szerelmes verseket mond… Jó dolog, hogy valaki képes megfogalmazni azokat az érzéseket, amelyekben éppen benne vagyunk.
– És miért voltál szomorú?
– Valahogy úgy mondanám, hogy egyfajta melankólia, valamiféle filozofikus jelleg volt bennem. Édesanyám egyedül nevelt fel engem és a nővéremet, és persze akkoriban nem éreztem a hiányát egy édesapának, hiszen fogalmam sem volt, milyen lehet, ha az embernek van apukája, mégis ezt hozta ki belőlem a csonkacsaládi lét. Felnőttként megint máshogy látok dolgokat, de úgy hiszem, jobb felnőni apa nélkül, mint egy rossz apával.
– A versek szolgálhatták az önismeretedet?
– Szerintem a versek segítenek az önismeret útján, de ez az epika műfajairól is bizonyosan elmondható. Én magam viszont a lírán belül találtam menedékre, abban tudtam felfedezni olyan dolgokat, amelyek segítettek kérdéseket feltenni saját magammal kapcsolatban.
– Ha egy verset megszeretsz, abból azonnal jön a vágy, hogy el is mondda nagyközönségnek?
– Az, hogy mit szeretek mondani, attól is függ, milyen életszakaszban vagyok, de egy mindig érvényes: a rím. Előadóként könnyebb is olyan verset mondani, ami rímel, illetve számomra a rím hozzátartozik a vershez. Persze nem azt mondom, hogy az a vers, amelyik nem rímel, nem is vers, itt csupán a mondásról beszélek. A dallamosság, a ritmus feszességet ad, elképzelhető, hogy most a racionális énem beszél belőlem.
– Gyönyörűen énekelsz. Lehet, hogy a népdalok szeretete, dallamossága, ritmusa is vitt afelé, hogy a rímes versek híve legyél?
– Elképzelhető! Nagyon szeretem a népdalokat, ahol szintén meghatározóak a rímek, legyen az egy katona-nóta, vagy egy aratáskor énekelt dal. A modern világban már az önkifejezés, s maga az alkotás nem feltétlenül a rímek használatával történik, amivel persze semmi baj nincsen.
– Előadóként mennyire lehet/kell elbújni a vers mögé? A versmondó egy szerepbe lép, amikor valakinek a versét előadja, vagy olyankor saját maga – jelen esetben– Battyányi-Nagy Annamária áll a színpadon?
– A mesterem, Lujzi néni egyszer azt mondta, hogy túlságosan tisztelem a verset. Vannak olyan előadók, akik annyira átélik, hogy ezzel nem is feltétlenül a vers, hanem a mondója kerül előtérbe. Számomra viszont az a fontos, hogy a költő és a vers legyen fókuszban. Ettől még óhatatlanul át kell szűrni magamon a verset, elkerülhetetlen, hogy ne legyek benne. Visszatérve a költő és a vers képviselésére: én gyakran gondolkozom azon, hogy vajon néznek‑e fentről azok a költők, akiknek a versét mondom, s ha igen, vajon örülnek‑e…
– Amikor felteszed ezt a kérdést, milyen választ kapsz?
– Optimista vagyok. Azt gondolom, boldogok, hogy az utókor foglalkozik a munkásságukkal, és hogy egyáltalán létezik a versmondás. Talán ma nem a legnépszerűbb műfaj, de azért sokan szeretik, és ez nagy boldogság. Jó látni, ahogy a TIT Váci Mihály Irodalmi Színpad közönsége velünk öregszik, velünk jön a versekkel, és esténként veszi a fáradságot, eljön az Agórába, mert kíváncsi ránk.
– Mesélsz egy kicsit arról, milyen jellegű műhelymunka zajlik az Irodalmi Színpad berkein belül?
– Igen, egy rendkívül befogadó közegbe érkeztem meg még tizennyolc évvel ezelőtt. Egy programfüzetben figyeltem fel a létezésükre, noha a vezetőt, Sz. Csordás Évát már messziről csodáltam akkor. Elmentem az első próbára, amelyre Éva kért tőlem egy repertoárt, vagyis azokat a verseket, amiket tudok. Leírtam vagy negyvenet, majd elkezdődött a közös munka. Éva is és Felföldi Gábor is rengeteg műsort szerkesztett nekünk, majd jöttek az izgalmasabbnál izgalmasabb feladatok. Tetszett, hogy a jubileumokhoz mindig kapcsolódtunk, és így fókuszáltan tudtunk egy-egy szerző életművére koncentrálni, miközben szabadkezet is kaptam, hogy mely költővel szeretnék foglalkozni. Szeretem a csoportos versmondást is, de ha önálló estet adok, az is óriási boldogság, hiszen olyankor csak az én lelkiségem nyer teret az adott estére. Utóbbinál mindig hívok zenésztársat is, így a közönség olykor fel tud lélegezni a versek között. Érdekes, hogy az eddigi önálló estjeim mindig a felnőtté válás egy-egy fontos szakaszában valósultak meg. A Még nem elég című műsorom akkor volt, amikor épp öt éve voltam a színpad tagja. Tíz év telt el ebben a kötelékben, amikor a Női sorsok a balladák tükrében című estem volt, most pedig nemrég a Táncbeli tánc-szók című.
– Miben láthatunk mostanában?
– Bár már elmúlt október huszonharmadika, mivel hetvenéves jubileuma van a forradalomnak, így az 56’-os műsorunk lesz látható. Ezután Praznovszky Mihály kerek születésnapjának irodalmi megünneplése következik, ami szintén csoportos munka: Mihály munkásságából válogatunk, ezzel a műsorral előtte tisztelgünk. Izgalmasnak ígérkezik, nagyon várom! Számomra fontos, hogy a versmondás hagyománya fennmaradjon, és hogy minél többen ráeszméljenek a szépségére.
